Ami a szemnek láthatatlan

A kis herceget senkinek nem kell bemutatni. Talán nincs ember kerek e világon, aki ne ismerné a B-612-es kisbolygó pöttöm termetű, de büszke gazdáját. A tejfeles fürtök alól pislákoló, néha kétségekkel teli ábrázatát, az almazöld pizsama-ruhát, amit „civilben” visel vagy azt a halvány, folyton lobogó gyapjúsálat, ami épp hogy fel nem kapja a talajról. Egyszer aztán mégis meglódult. Repült, csak repült, hogy a számtalan hóbortos bolygólakót hátrahagyva – akikkel űrsétája során megismerkedett –, végre „sálszárnyával” Földet érjen – itt nálunk, a kietlen Szaharában, a fölnőttek világában.

Antoine de Saint-Exupéry, francia író és pilóta, egy évvel világhírű kisregényének megjelenése után, 1944. július 31-én gépével ugyanolyan rejtélyes körülmények közt tűnt el a Marseille-i partoknál – ahova utolsó küldetése szólította –, mint ahogy azt A kis hercegben előre megjósolta. A szerep, amit önmagára osztott, végül utolérte. „Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.” – szól Oscar Wilde híres mondása, s bár az író-kalandor Saint-Exupéry örökre elveszett a világ számára, remekműve mind a mai napig az ötven legolvasottabb könyve közt szerepel.

Joann Sfar, francia képregényalkotó, napjainkban nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy e méltán sikeres alapművet képregényre adaptálja. A magányról, barátságról és az önzetlen, tiszta szeretetről nyilatkozó kisregény nemzeti kincsnek számít hazájában – nem meglepő hát, hogy többen is támadták ezért a merész kísérletéért. Kétségtelen, hogy egy ilyen nyilvánvaló opust lehetetlen úgy átültetni egy másik – ámde bár rokon – műfajba, hogy a befogadó ne érezzen folyamatos késztetést arra, hogy szigorú összehasonlításnak vesse alá az eredetit és az adaptált művet. Arról nem is beszélve, hogy Saint-Exupéry már maga is gazdagon illusztrálta regényét, jelentősen meghatározva annak képi világát.
Hogy végül Sfar verziója mégsem vallott kudarcot, bizonyítja, hogy a 2009-es Angoulême-i fesztivál gyermekzsűrije az év ifjúsági képregényének választotta A kis herceget.



Ritka, hogy egy friss és ropogós európai album még a megjelenése évében olvasható magyar nyelven, azonban a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából ez a gyakorlat is meghiúsulni látszik, hiszen Sfar nagy vitát kiváltó alkotása itthon igényes kivitelű, kemény fedeles változatban jelent meg a kiadó gondozásában, épp csak pár hónappal a francia bemutatót követően. A remek fordítás Dunajcsik Mátyás munkáját dicséri, aki ezúttal – nagyon helyesen – a képregény szövegéből indult ki, ám a végeredmény méltó párja a Rónay György által fordított regény-változatnak is.

Bevallom, amikor belekezdtem, még számos előítélet motoszkált bennem, nehezen hittem el, hogy többet kaphatok egy tisztességesen tálalt, többnyire az illusztrációs hangsúlyra alapozó kötetnél. Végül kellemesen csalódtam: Sfar képes volt rá, hogy úgy nyisson új perspektívákat, váltson szempontokat a már ismerős történetben, hogy mindvégig hű maradt az alapműhöz. Megtartotta az eredeti fabula szerkezetét, kevés alkalomtól eltekintve, a regény szövegén sem változtatott, mégis, a képregény segítségével – amellett, hogy újra élhetjük kis hősünk kalandos kóborlásait – rácsodálkozhatunk azokra a mára már közhellyé kövült, silányodott alapigazságokra is, melyekre az elmúlt hatvanhat év kedvelt, de mechanikus idézet-kényszerei „mantráztak rá egy tetemes porréteget”. Pedig mindvégig ott tornyosultak az orrunk előtt.

Sfarnak minimum két jelentős nehézséggel is szembe kellett néznie az adaptáláskor. Az egyik, a regény már említett, Saint-Exupéry-féle illusztrációi, a kötöttség, amit az író rajzai jelentenek. A másik probléma pedig a történet filozofikus-bölcselkedő jellegéből fakad, abból az ellentmondásból, hogy a képregényes műfaj számára oly adekvát, igazán látványos, mozgalmas cselekmény szinte teljesen hiányzik az alapműből.

Sfar a szereplők ábrázolásakor gondosan megtartja azok archetipikus, ikonikus jellemzőit. Emellett sajátságos stílusa – izgága, hullámzó és érzékeny vonalvezetése, amely leginkább a kereső, a külvilágot maníroktól, előítéletektől és beidegződésektől mentesen, finoman letapogató, az arra rácsodálkozó gyermekrajzok világához hasonlatos – leheletnyit mégis átírja, -fogalmazza az eredeti figurákat és környezetüket. Megtartja viszont a szükséges fogódzókat, nem követ el „szentségtörést”. Mindamellett jelentős újításokkal is él: például a kis herceg hatalmas, kifejező szemei ragyogó szenzorokként tolmácsolják aktuális érzelmi hullámzásait, így óhatatlanul is felidézik bennünk a keleti képregény hatását, a manga stílusjegyeit.
De finom és találó utalás a király figurájának „übüsítése” is. A gyökérszerű csápokként tekergő, gümőkké korcsosuló szervei párhuzamot vonnak Alfred Jarry rémes szüleményével, a hatalomtól megtébolyult, megalomán uralkodóval.

A telített, finomabb tónusátmeneteket száműző felületek, a nagy gonddal megválogatott és egymás mellé rendezett színek minimalizmusa kellemesen kiegészíti a tollrajz szálkás rengetegét, mindamellett megidézi a klasszikus képregényes eljárások hagyományát. (Hogy példaként csak az Hergé-féle Tintin kalandjait említsem.)
Érdemes még megemlékezni az éjszakai égbolt gyakorta visszatérő, indigós hatású kékjéről, amely nem csak hogy egyfajta védjegyévé válik a kötetnek – a borítót is nagyrészt ez a szín uralja –, de legalább olyan erős transzcendenciával bír, mint Yves Klein vagy Derek Jarman hasonlóan emblematikussá nemesedett Blue-ja.

Az igazán izgalmas megoldást én mégis abban látom, ahogy Sfar, mintegy harmadik, kívülálló személyként, egy időben és (metafizikus) térben is távolabb álló szemlélőként, magát Saint-Exupéry-t is belerajzolja a képregénybe – mintha egyszerre látna rá az íróra és annak fantáziájára, a magány és elesettség teremtette kis hercegre. Ezzel a gesztussal megtartja a szükséges distanciát, megadja a kellő tiszteletet, de egyszersmind önmagát, mint rafinált „bábjátékost” is elhelyezi a kontextusban.

Sfar maga a naiv és egyben progresszív romantikus. Ahhoz a friss, nyers és egyszerre érzéki gesztusokkal operáló, a közvetlenséget és egyszerűséget újra felfedező alkotók generációjához tartozik, akik a klasszikus francia-belga iskolával ellentétben, szabadon elrugaszkodnak az anatómiai következetességtől, az évtizedek alatt kiérlelt és bevált stílusjegyektől és vetik magukat a kísérletezésbe. Míg Uderzo, Franquin vagy Janry a kerekded, lendületes, szépen ívelt formák, a biztos kéz „megszállottjai”, addig Sfar, Larcenet, Trondheim vagy Blain éppen az esetleges, a kifejezést nem a dekorativitásban, a kalligráfia esztétikumában, hanem sokkal inkább a gyerekrajzban, a kötetlen, lírai megfogalmazásban találják, amely hasonlóságot mutat Jean Dubuffet munkásságával, illetve azokkal az art brut kategóriás rajzokkal, melyek képzetlen vagy pszichésen sérült személyek spontán művei.

A Sfar-féle kis herceg világa talán ezért is áll olyan közel a gyerekekhez vagy a gyermeklelkű, nyitottabb felnőttekhez. Erőteljesen stilizáló, a való világ formáit csak jelölőként alkalmazó tolmácsolásában a kusza ábrák textúrája „felszakad” és megmutatja magát egy belső univerzum, a romlatlan, tiszta lényeg, az örök arkhai – mindaz, ami a szemnek egyébként láthatatlan. De talán nem ez lenne az alapmű üzenete is?

Végül ejtsünk szót a másik jelentős problémáról, amely Saint-Exupéry művének adaptálásakor felmerülhet.
A kis herceg, némi túlzással, a létbölcselet képes mesekönyve, bájos bevezetés a filozófiába és mélylélektanba – nem kevés egzisztencializmussal és szentimentalizmussal fűszerezve. A regény azonban kevéssé a cselekményben, mint inkább a szereplők párbeszédeire kihegyezve, illetve az író narratíváján keresztül fogalmazza meg magát. Mivel a képregényben Saint-Ex is megjelenik, így a mesélő szerepét a képek veszik át. Sfar a látványos, mozgalmas akciók hiányát leginkább a sűrűn alkalmazott nézőpontváltásokkal, a távolságok variabilitásával, illetve a helyenkénti váratlan, de kifejező, az aktuális érzelmekhez remekül alkalmazkodó színváltásokkal kompenzálja.



A képregényekben jártas olvasóknak szokatlan élmény lehet, hogy a jól ismert, rajzolt hangeffektusok gyakorlatilag hiányoznak a kötetből. Igaz, a szerzőre egyébként sem jellemző, hogy gyakran használná őket – A rabbi macskájában sem igen találkozunk velük –, de egy regényfeldolgozás esetében, ha csak a cselekmény nem indokolja – például a Rejtő-Korcsmáros képregények látványosan(!) csattanó balegyeneseinél –, manírnak is hathat az erőltetésük.

De a tájékozott képregényolvasónak az egyenlő arányú keretháló, az állandó, kétszer hármas panelfelosztás is azonnal feltűnik. Mintha egy filmszalag kockáit látnánk kiterítve, szabályosan egymás mellé fektetve. A képregény a különböző hangsúlyeltolódásokat – vonatkozzon az az idő múlásának érzékeltetésére vagy más, fontos szempontokra – nem csupán egy adott panel keretei közt képes megmutatni, kifejezni, de azt magának a panel méretének, formájának játékával is artikulálni tudja.
Sfar látszólag lemond erről a kézenfekvő lehetőségről, pedig nem tesz mást, mint egy másik perspektíva felé nyit – leginkább filmes felfogásban gondolkodik, a stroyboardok egységes keretrendszeréhez hasonlatosan, kötött képarányokon belül, kompozíciós és gesztusalapú megoldásokkal érzékelteti a történet ritmusát. Ráadásul ebben az esetben az oldal összképe is sokkal kiegyensúlyozottabb marad. Leginkább a kötött versformák alkalmazásához tudom hasonlítani ezt a módszert, ráadásul a hatos panelhálóval olyan képregényes nagyságok is előszeretettel éltek, mint például az amerikai sztárrajzoló, Jack Kirby.

A kifejező léptékváltás talán legszebb példája a történet utolsó oldalán mutatkozik meg, amikor Sfar, elhagyva a szöveget, egyfajta prológusként, a Szaharában veszteglő repülőgépet teszi meg főszereplőnek. A már-már antropomorf gépóriás mozdulatlan tömege a plánváltásokban, a nézőpontok logikátlanul kapkodó-kereső egymásutániságában mintha azt kérdezné tőlünk/általunk: hová tűnt el a kis herceg, hová Saint-Exupéry, hová a tiszta, gyermeki lélek – ebből a kietlen, fölnőtt világból?


(Megjelent a Buborékhámozó 7. számában, 2009-ben.)
Hasznos linkek:
A Page des libraires interjúja Joann Sfarral a Vad Virágok Könyvműhely honlapján.
Wostry Ferenc ajánlója a KönyvesBlogon.
Santito beszámolója a Geekzblogon a magyar változat Francia Intézet-béli bemutatójáról.
A Vad Virágok Könyvműhely videóajánlója a kötetről:

No comments: