(A katalógust tervezte és kivitelezte: Fehér Zoltán, 2001)
ELŐSZÓ
Az európai mítoszok része lett a modern művészet, mert avantgárd korszakában világmegváltó utópiájával önmagát számolta fel, öröksége csak egy ábrándkép és forradalmi felfogása inkább negatív példa. Fehér Zoltán művészetében látszólag az avantgárd törekvések és világnézetek újraértelmezése, felülvizsgálata a fő motiváció. Ennek két végletes pólusa az ezoterikus hagyományok és a forradalmi pátosz. Mindkét pólus mögött vallásos és misztikus lázadás bújik meg, az egyik a misztériumokat, spirituális praktikákat idézi meg, a másik istentagadásával ember és technika fejlődésében látja a megvilágosodás útját. Számomra munkáiból hiányzik a posztmodern felfogás, hiába vannak formai hasonlóságok, kompozíciói kritikai felhanggal készülnek, tagadás és azonosulás feszültsége rejlik mindegyik művében. Kiérződik egy új szellemi bázis megteremtésének igénye. Alkotásai inkább stációk, sorozatait egymásra építve egyetlen problémát ír körül: lehetséges-e még transzcendens igénnyel, átéléssel műalkotásokat létrehozni, a műveket a létezéssel, a lét értelmével összekapcsolni.
Állandó, emblematikus szereplő a művész, aki önfeláldozó és önfelszámoló tettekkel keresi az utat, a művész szerepe ez által a megváltóval azonos. Még a tagadásban is rejlik valami a tragikus fennköltségből. Eklektikussága ellenére minden műben érezni a bukás heroizmusát, a veszteségekkel való szembenézést. A posztmodern a múlttal már leszámolt, csak formálisan használja a modernizmus örökségét, nem vizsgálja ilyen kétségbeesetten az eszmék kudarcát. Korunk már nem akar hinni a művészetben, még kegyetlen felszámolással sem akarja megteremteni az új eszmék világát – nincs kohó, nincs olyan örökség, ahonnan elrugaszkodhatna. Fehér Zoltán felfogása ezzel szemben mégis idealista, valami „szakrális esszencia" létét, érzetét kelti munkáiban. Leszámolása a hagyománnyal egyben a hagyományok újraértelmezése.
A jelen kultúrája már felszámolta, elveszítette művészetét, ezáltal a legendás múlt és a jelen tükrében csak kudarcok, tévedések emblémáivá válhat. A múlt felülbírálata által a megtisztulás vágyának egy végletes formáját kell elfogadni, mert minden hagyomány elégtelenné válik, de a hagyománytól mégsem lehet elszakadni. A vizuális jelek is – mint a nyelv – határokat szabnak a kifejezésnek, szimbólum láncolatok örökségei: irányítják gondolatainkat, meghatározzák világlátásunkat. Fehér Zoltán munkáiban a modern képzőművészet szimbólumai, mint ideogrammák, vagy olvashatatlan hieroglifák, új kombinációkban találkoznak, elegyednek. Az összeilleszthetetlen relikviák kollázsából új jelentések láncolata jön létre, a hermetikus tanok jelképisége, az ortodox vallásosság és az avantgárd forradalmiság maradványai, jellé csupaszított formái egyszerre emlékeznek, de új magánmitológia is keletkezik. A magányos megismerés eszközeivé válnak a múlt motívumkincsei. Színhasználata inkább szimbolikus, előszeretettel használja a fekete, vörös és arany színeket, ezáltal megidéződik az ortodox ikon és az orosz konstruktivisták (Rodcsenko, Liszickij) munkássága. Ezt még fokozzák szinte piktogram egyszerűségű szimbólumai, amelyekben a leleplező szigorúság mellett kiérződik valami hűvös intellektualizmus. Jelrendszer, amely egyszerre mágikus és egyszerre formális – tragikus vágy a hitre és blaszfémikus lázadás.
Korunk felfogása már elveti a mítoszokat, ezáltal a művészet is elveszíti jelentőségét, már kevesen hisznek a művészet világképteremtő, vagy hitet megőrző erejében. Fehér Zoltán eklektikus világképe nem kaleidoszkóp, nem formális játék a múltból kiemelt fragmentumokkal, hanem a keserű tapasztalásnak az útja, mai megfelelője az alászállásnak, vagy a pokoljárásnak, mert a kultúra öröksége a hiábavalóság illúziójával kísért.
A művészet újabb kiváltságos feladata megtalálni, vagy folytatni a megismerés útját – ez egyszerre önvizsgálat és interpretáció, megidézés és emlékezés.
Állandó, emblematikus szereplő a művész, aki önfeláldozó és önfelszámoló tettekkel keresi az utat, a művész szerepe ez által a megváltóval azonos. Még a tagadásban is rejlik valami a tragikus fennköltségből. Eklektikussága ellenére minden műben érezni a bukás heroizmusát, a veszteségekkel való szembenézést. A posztmodern a múlttal már leszámolt, csak formálisan használja a modernizmus örökségét, nem vizsgálja ilyen kétségbeesetten az eszmék kudarcát. Korunk már nem akar hinni a művészetben, még kegyetlen felszámolással sem akarja megteremteni az új eszmék világát – nincs kohó, nincs olyan örökség, ahonnan elrugaszkodhatna. Fehér Zoltán felfogása ezzel szemben mégis idealista, valami „szakrális esszencia" létét, érzetét kelti munkáiban. Leszámolása a hagyománnyal egyben a hagyományok újraértelmezése.
A jelen kultúrája már felszámolta, elveszítette művészetét, ezáltal a legendás múlt és a jelen tükrében csak kudarcok, tévedések emblémáivá válhat. A múlt felülbírálata által a megtisztulás vágyának egy végletes formáját kell elfogadni, mert minden hagyomány elégtelenné válik, de a hagyománytól mégsem lehet elszakadni. A vizuális jelek is – mint a nyelv – határokat szabnak a kifejezésnek, szimbólum láncolatok örökségei: irányítják gondolatainkat, meghatározzák világlátásunkat. Fehér Zoltán munkáiban a modern képzőművészet szimbólumai, mint ideogrammák, vagy olvashatatlan hieroglifák, új kombinációkban találkoznak, elegyednek. Az összeilleszthetetlen relikviák kollázsából új jelentések láncolata jön létre, a hermetikus tanok jelképisége, az ortodox vallásosság és az avantgárd forradalmiság maradványai, jellé csupaszított formái egyszerre emlékeznek, de új magánmitológia is keletkezik. A magányos megismerés eszközeivé válnak a múlt motívumkincsei. Színhasználata inkább szimbolikus, előszeretettel használja a fekete, vörös és arany színeket, ezáltal megidéződik az ortodox ikon és az orosz konstruktivisták (Rodcsenko, Liszickij) munkássága. Ezt még fokozzák szinte piktogram egyszerűségű szimbólumai, amelyekben a leleplező szigorúság mellett kiérződik valami hűvös intellektualizmus. Jelrendszer, amely egyszerre mágikus és egyszerre formális – tragikus vágy a hitre és blaszfémikus lázadás.
Korunk felfogása már elveti a mítoszokat, ezáltal a művészet is elveszíti jelentőségét, már kevesen hisznek a művészet világképteremtő, vagy hitet megőrző erejében. Fehér Zoltán eklektikus világképe nem kaleidoszkóp, nem formális játék a múltból kiemelt fragmentumokkal, hanem a keserű tapasztalásnak az útja, mai megfelelője az alászállásnak, vagy a pokoljárásnak, mert a kultúra öröksége a hiábavalóság illúziójával kísért.
A művészet újabb kiváltságos feladata megtalálni, vagy folytatni a megismerés útját – ez egyszerre önvizsgálat és interpretáció, megidézés és emlékezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése