Bábeli torony

BÁBELI TORONY – az elérhetetlenség
2002. május 1. – Kilátó Galéria (Margitszigeti Víztorony)
Tanulmány: Mestyán Ádám esztéta

Diszlexia / Dyslexy
(1999. olaj, vászon, farost, könyv, szögek)


Mestyán Ádám

Mit jelent olvasni?

Fehér Zoltán Diszlexia című képéről

A képzőművészeti tárgyak kinőnek a hagyományos képfogalomból, és filozófiai irányultságuk egyre követelőbb. A művek kétféle irányból közelíthetőek, s sokszor e két út egymást kizárja. Általános tendencia, hogy a szorosan vett képzőművészet önmagára néz és saját hagyományát dolgozza fel újra és újra, mígnem az, aki nem tájékozott a művészettörténetben, nem képes értelmezni az alkotásokat. A másik út az, hogy evidensen, „nyitott” műként találkozik a szemlélő a kiállított tárggyal és képes önmagára vonatkoztatva értelmezni, belehelyezkedni, átélni. Tehát vagy ismeretet vagy érzékenységet (a legjobb esetben mindkettőt) kell magában hordoznia a befogadónak. Megfordítva: maga a mű dönti el, hogy mit vár a szemlélőtől, eleve rendelkezik megszólíthatósági irányokkal.
Fehér Zoltán képei ismeretet is és érzékenységet is várnak a műélvezőtől, azonban létezik a művészettörténeti mezőn túli megközelítésük is. Ez pedig a legtöbb képében benne rejlő szakralitás. Bár nem szentképekről van szó, hanem a mágia, a zsidó vallás és a katolikus, ortodox kereszténység szimbólumait vegyíti, összességében véve mégis akad egy-egy valóban kultikus hőfokon égő alkotás.
Minden látványkomplexum a szem számára evidens. Azonban a megértő figyelemnek több lépcsőt kell bejárnia. A megfejtés kulcsait magában a műben kell keresnünk, különösen akkor, ha nem művészettörténeti értékét és helyét akarjuk megállapítani, hanem hermeneutikai igénnyel lépünk fel. Az alapkérdés, amit fel kell tennünk: Mi ez? Kép-e a kép szokványos értelmezésben? Rejt-e magában kérdést, miféle kísérletet hajt végre az alkotó?
A legősibb rögzített közlő mód a kép. A képírásból alakult ki a szó, szótag-, betűírás. A kép és a szó közötti határ egyrészről éles, másrészt viszont egybeesik a mai világban. A szövegkritika ugyanakkor már régen lecsengett a jelen problémáinak magyarázatára és feltűnő a világképekkel való benépesítése. A reklámok, az internet, a televízió mind a vízió(k) által hatnak elsősorban. A művészetként tálalt látványok legtöbbje azonban megáll a látvány önmagába csavarodott élvezeténél. A látvány és a szó újraegyesítése manapság feladat és nem is akármilyen. Fehér Zoltán képeiben ez a tendencia figyelhető meg. Jelen esetben egy képét, a Diszlexia címűt választottam ki, hogy részletes vizsgálatával bemutassam, mit is értek én a képi megjelenítés „szóvá tevésén”. Kép és szó utolsó nagymértékű egymásba játszása – a XX. századi modernitásig – az egyházi művészetben alakult ki, abban is elsősorban az ikon testesíti meg. A kép valójában ikonikus jelek rendezett halmaza, még ha egyetlen templomban sem lehetne tisztelni. A mű ontológiájában, azaz létmódjának vizsgálatában azonban eme ikon-jelleg megkerülhetetlen alapként szolgál.
Az ikon ablakként szolgál a hívő számára, hogy azon átpillantva részesülhessen az örökké zajló szentségben, isteni létben. A bizánci képteológia a képi jelnek mindig transzcendens értelemet tulajdonított illetve nem pusztán tulajdonított – tehát nem szimbólumként fogta fel –, hanem úgy kezelte mint jelen-lévő megnyilvánulást. Az eikon eleinte belső képmást takart, később a logosz és kép (eikon, de már egy „külső” eikon) ellentétbe kerül. A képrombolás teoriáinak feloldása nem utolsósorban a kép és Krisztus közötti megfelelésen alapul. Azaz ahogy az Ige testté lőn, úgy nyilvánul meg az ikonban is („Ami a beszéd a fülnek, az a kép a szemnek.” – Damaszkuszi Szent János). A festmény tehát a földi létet kiegészíti, mint átnyúló képmás van jelen. A jelenlét problémája ma is érvényes, ha nem is mindig transzcendens alapozással. Mi van valóban itt? Mi az, ami látszik és mi különbözteti meg a látszót a láthatótól? Hol végződnek a látás birodalmának határai s mi kezdődik onnan? Az ikon pillantása eredetileg aranyfény, melynek birtokait Isten lakja. Mi tehet eme hitbeli megalapozottsággal a szekularizált művészet? Vagy Fehér képeinek esetében nem beszélhetünk szekularizációról?
A szépség kérdése is igen érdekes. Egy szentkép mindig szép – valójában esztétikai szépsége fel sem vetül. A szentkép – a hívő számára – nem a szépség birodalmához tartozik. Egyáltalán: nem lehet ítélet tárgya. Mi több: nem tárgy. Nem tárgy, hanem élő személy az ikon. Mégpedig élőként szükségszerűen isteni létet hordoz. Az ikon szent. És ami szent, az nem-szép és nem-csúnya.
A valóság keresése nem lehetséges anélkül, hogy a kereső pozícióját meg ne határoznánk. Honnan indul a kutatás a valóság felé? Eleve adottnak kell tekintenünk azt, hogy a valóságot csak a nem-valóságból kereshetjük. Amennyiben ugyanis a valóságot a valóságból keressük, tehát a létezésre irányuló kérdés a létet magát tartalmazza, akkor költészetről, művészetről van szó. Ha azonban a keresés a nem-valóból indul a valóság kutatására, akkor az a hit birodalma, a vallás ösvényei. Bármilyen furcsa, jelen tanulmányban azt kell feltételeznünk, hogy ez a kép nem-művészetként van jelen, ahhoz, hogy megérthessük azt a labirintust, amelyben a szekularizált művészet bolyong és nem utolsósorban Fehér Zoltán képét. Távolság áll fenn, a hittel telített megértés és az esztétikai élvezet között nincs átjárás. Vagy mégis? A kiindulópont tehát az, hogy ez a kép olyan összetett jelrendszer, amely nem-műként áll előttünk, mégsem szentkép.
A Diszlexia (1999. olaj, vászon, farost, könyv, szögek) című kép a 2001-es TOTAL ECLIPSE című katalógus talán legfigyelemreméltóbb darabja. A kép igen komoly teoretikus megalapozottsággal és művészeti értékekkel rendelkezik.
Talán kezdjük a leírásával. A nagyméretű táblakép négy sarkán négy könyv helyezkedik el. A könyvek kinyitva, lapjaikból szögek állnak ki. Az alkotás középső nagy vásznán egy óriási tűgyűszű található és egy körben női szoborfej, melynek szemei el vannak takarva – be vannak kötve egy kendővel, melyen a pontíráshoz (braille-írás) hasonló jelek látszanak. Az óriási gyűszű és mellette a fej kiemelkedik a képből, színük szürke, hátterük sárgásfehér. Ezt a mezőt pedig egy vörös tér keretezi.
A dyslexia görög elnevezés, valamennyi olvasási zavar összefoglaló neve. Általában nemcsak az olvasásra, hanem az írásra is kihat illetve általános neurózist okozhat. Tehát egy emberi fogyatékosság, gyengeség. Ezen emberi fogyatékosság/másság okozta gyötrelem elemi erővel jelenik meg a képen. A könyvekből kiálló szögek, kegyetlen és szinte húsba vágó találékonysággal reprezentálják a betegséget. Azonban nemcsak a látás és a vele kapcsolatos (ki-)olvasásról szól ez a kép, hanem a tapintásról. Vakság, tapintás, látás és beszéd a legsajátosabban keveredik ebben a képben, mely a gadameri filozófia egyik alapkérdését is feszegeti: mit jelent olvasni?
S mit is jelent olvasni? Fehér Zoltán képében az olvasás lehetetlensége mutatkozik meg, ama felismerés, hogy az írott szó és a kimondott szó között hihetetlen távolság van. A diszlexia itt nem csupán az olvasás nehézségét jelenti, hanem egyfajta vakságot. Vakság által kényszerítve a tapintásra. A tapintás azonban csak szögeket talál, így az olvasás védelemre szorul. Pontosabban az ujjbegy szorul védelemre. Fel kell venni a tűgyűszűt. Olvasni így csak az tud, aki a fájdalmat kikerülve védekezik. Az olvasás és a fájdalom között tehát egyenlőségjel van. A művészi interpretációban nincs helye a kiútnak: lefojtva, letompítva lehetséges csak a látás. Hiszen látva lehet csak olvasni. Ha valaki nem tud olvasni, azzal a mai világban a látásának egy mértékadó részét veszti el. Egyben ez azt is jelenti, hogy ez a kép éles kritikát mond a mai szövegközpontúságról. Mindezt a látvány által teszi. Gyönyörű csapda.
A szöveg és látvány így igen érdekes konstellációba kerül. Azzal, hogy megfelelteti az olvasást a látással, a nem-olvasást a nem-látással, a nem-látást a fájdalommal, valójában a szövegről (az írott szóról) és a látványról mond valami igen jelentőset. Talán azt, hogy ezek is azonosak. A szöveget úgy is lehet olvasni, akár egy képet nézni, és egy képet úgyis lehet nézni, mint ahogyan olvasunk. Szöveg és kép – képszöveg, szövegkép. Ám ennek tétje van, tétje van, hiszen legsajátosabb emberi képességünk a látás általi értelemadás és gyönyörködés. Amennyiben ez nehézséggel jár vagy lehetetlen, akkor ezt a sajátos, csak emberre jellemző tulajdonságunkat vesztjük el. S ekkor csak a bekötött szemű szobor marad. A szobor egyébként, még laikusok számára azaz számomra is felismerhetően egy görög istennőt ábrázol, minden valószínűség szerint Aphroditét, tehát a szépséget magát. De, ha nem is őt, akkor is egy szép női fejet, ami a mi számunkra éppen elég ahhoz, hogy szépségét vagy inkább szépségének szoborszerűségét emeljük ki. Egyébiránt nyugodtan támaszkodhatunk a hegeli alapra, mely szerint a görög szoborban közvetlenül jelenik meg az isteni. Az, hogy szeme be van kötve, egy másik bekötött szemű istennő ábrázolásra is utal: az igazság istennőjét (Justicia) is gyakran ábrázolják így.
A szemeket betakaró kendőn a vakok számára készített braille-írás jelei láthatóak. A bekötött szem előtt, tehát a nem-látó szem előtt tapintással olvasható jelek sorakoznak. Éppenséggel ezekkel a jelekkel volna „megvakítva” a személy? A tapintással való értelemalkotás volna az, ami nem-látóvá változtatja a látót? Ezekből a kérdésekből egy alapvető következtetés mindenképpen adódik: az alak meg lett vakítva, szemei nem születésétől fogva vakok. Valamint: meg van a lehetőség arra is, hogy látóvá legyen, csak a kendőt kell levenni. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy miért éppen így? Azt hiszem, valamiképpen ez a kép közelebb áll az ikonszerűséghez, mint az előbb elemzett, közvetlen utalásokkal teli két kép.
Az ábrázolás ugyanis önmagában nyugszik, rétegépítménye egy közös megértésben gyökerezik. Emberi, mégis eltávolított. Bonyolult, mégis pofonegyszerű. Valamiképpen megszólal ez a kép, magárahagyottságot, fájdalmat sugározva. Talán eszközeinek redukáltsága miatt is így érezzük. E képre tekintve, rajta áttekintve részesülhet a néző egy magáért való létben, valami egész más formákban mozgó létmódban, amit nem lehet racionális eszközökkel megragadni. A gyengeség formáiról beszélek, arról a keresésről, mely a valóságra irányul. Ezen a képen egy (sajátos) valóságot szemlélhetünk, a nem-valóságból (innen) közelítve. Ennyiben szentkép.
A szépség tehát vak. Vak ugyanúgy, mint az igazság. Érzéketlen a látás gyötrelmei ellen. Tehát valójában a művészet az, ami vakká válik – miért is? Azért, mert önmagát képtelen elolvasni. A szépség tűgyűszűt húz ujjára és lassan, akadozva tapogatja önnön sorait.
Összességében azt mondhatjuk, hogy e kép elemzése során a művészetfilozófia aktuális kérdései, esztétikai distinkció problémája, valamint a művészettörténeti, ikonográfiai utalások keveredtek egymással. Fő kérdésünkre azonban nem találtunk választ. Azaz arra, hogy a művészeti kép és a hívő által tisztelt kép közötti különbségtételt ne a befogadói horizont sajátosságaiból, hanem magukból az alkotásokból vezessük le. A bevezetőben a nem-művészeti kép és a szentkép közötti utakat próbáltam feltárni. Látható, hogy elemzésemben mégis művészeti képként tudtam csak kezelni a művet. Csak egy-egy aspektusában tulajdonítottam a képnek szent-jelleget. Ami persze nem jelenti azt, hogy az esztétikai megközelítésnek nincs érvénye – éppen az mutatkozik meg, hogy mifajta örvénylő, szívóereje van –, hanem pusztán annyit: olvasni nehéz.

Felhasznált szakirodalom:
1. Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai, 1997, JEL kiadó
2. Az isteni és emberi természetről I-II., 1994, Atlantisz kiadó
3. Az égi és a földi szépről, 1988, Gondolat kiadó
4. Hans Belting: Kép és kultusz, 2000, Balassi kiadó
5. A bizánci irodalom kis tükre, 1974, Európa kiadó
Továbbá felhasználtam Szilágyi Ákosnak az ELTE–BTK esztétika tanszékén 2001-ben tartott előadásairól készült jegyzeteimet.

No comments: