Bardon Barnabás kiállítása elé

Bardon Barnabás kiállítása elé 
(2007. december 18. – Ybl Palota Művészeti Központ)


1932-ben, pár évvel az első hangosfilm megjelenését követően, az USA filmgyártásának talán egyik legtébolyultabb és -kísérletezőbb időszakában mutatták be Tod Browing rendező nagy botrányt kavart munkáját. Ma már egyértelmű, hogy a Freaks (Szörnyszülöttek) a mozgókép olyan nagymestereire gyakorolt maradandó hatást, mint David Lynch, Tim Burton vagy éppen – a képregényírásban is igen termékeny és kiváló – Alejandro Jodorowsky. A felsorolt nevekből is kitűnik, hogy Browing a bizarr hangvételű alkotással – amelynek inspiráló szelleme mind a mai napig tapasztalható – egy olyan műfajba pumpált friss vért (sic!) hajdanán, amely a természeti népek mitológiájától, a gótika ködös évszázadain át, végül a 19. századi romantikus irodalomban találta meg a megérdemelt támogatást és válhatott visszajáró „kísértetté” a művészetek fellegvárában. Talán nem véletlen, hogy a „szörnygyárost” kortársai a „mozgókép Edgar Allen Poe-jának” becézték, aki második kultfilmjével, a Freaks-szel szinte csak egy orrhossznyira maradt le első klasszikusától, az 1931-ben bemutatott Drakulától – rispect Bela Lugosi!

A Freaks korabeli plakátjai, illetve Jodorowsky El Topo (A vakond) című filmjének kockája.

Aztán a 20. századi horror, illetve műfaji sajátosságainak alkalmazása leginkább a populáris kultúra emlékezetes műveiben kapott kiemelkedő szerepet – a film- és képregényművészet előszeretettel merített belőle.
Pár évvel ezelőtt, a hazai képregénykultúra ébredezni kezdett csipkerózsika-álmából, szinte a semmiből bukkantak fel a műfaj iránt érdeklődő, s komoly elkötelezettséget is tanúsító, ígéretes tehetségű alkotók. Ebben, a szárnyait épp csak „hegyezgető” miliőben, egy olyan kivételes rajztudású és érzékenységű grafikussal találkoztam, aki munkáival már az első pillanatban felkeltette az érdeklődésemet. Úgy alakult, hogy hosszú hónapokon át alkalmam volt megfigyelni a fejlődését, az újabb és újabb skicceken keresztül – ekkor még leginkább figuraterveket készített – nyomon követni azt a lázasan kereső attitűdöt, amivel az új, vonzó, de számára még ismeretlen terep, a képregény világa és saját karaktere, grafikai entitása között igyekezett hidat verni. Ismerve azokat a stílusjegyeket, azt az artisztikusabb megközelítést, amit már akkor magáénak vallott, ezt a párosítást még most is igen kemény feladatnak érzem – de nem lehetetlennek.
Mindeközben magát Barnabást még csak fényképről sem ismertem. Egyre izgalmasabbnak találtam viszont a közben panelekké, szövegbuborékokkal kiegészült, komix-kezdeményekké érlelődött anyagot, a bennük rejlő mozdulatot, amint megannyi bizonytalan Pinokkió először emeli fejét a magasba és formál szavakat – olvasó híján – a teremtője felé. Merthogy ő maga, a kis fabábu is játszott már főszerepet egy korai munkájában.
Hamarosan rajongójává váltam a kacska, de ízes kézfejeknek, a gabalyodó végtagoknak, a köszvényesre kopott könyököknek, a csíkozott harisnyára rántott, századelőt idéző lábbeliknek – mintha Óz birodalmának keleti boszorkányáról emelték volna le a házikót, nem volt kétségem afelől, hogy a hegyes, feketén fénylő süvegek hamarosan felkerülnek az ádázul vigyorgó kiborgokra. Az üszkös koponyák legtöbbjét mégis csörgősipka „csinosította”, néhol baseball-sapka vagy királyi süveg. Karakterek sokasága, mindenre elszánt hadseregek sorakoztak a lapokon, alig győzték viselni a temérdek lámpást, trombitát, harsogó gramofont, testükből huzalok, komplett csőrendszerek kacskaringóztak – a lencseszemű mamelukok mintha csak egy nyirkos, árnyékos sikátorból kémlelték volna az Elveszett gyerekek városát. A kaján intrikusok mellett szép számmal álltak bevetésre a túlszerszámozott kamikazepilóták, egy sosem volt korszak retrográd harcosai. Már csak egy történetre vártak, egy jó tollú íróra, drámára, hogy kitombolhassa magát végre a steampunk.

Barnabás (akkor még Saban) korai figuratervei


Itt állok a megnyitó szerepében, immár mellettem az alkotó, köröttünk a falakon ismét különös és meghökkentő figurák várják a mustrát, de ezúttal kész, kerek egész, önálló grafikákként. Vonásaikban sok helyütt idézik a kiborg korszak alakjait, illetve a különböző tölcsérformák és az ismerős fejfedők felbukkanása mind-mind átmentett relikviáknak minősülnek, ellenben a megfogalmazás módja, az eszközök használata jelentősen változott, finomodott, s nem csupán a lazúros ecsethasználat, a festőiség hangsúlyossága folytán, de az egyes kreatúrák jellege is sokkal inkább koncentrál a belső tartalomra, a személyes tragikumra, magára a személyre. Valahol, ez a líraibb hangvétel többet is mutat meg a figurából, mondhatni a múlt harsányabb, kimondottan képregényre termett hősei feltétlenül történetíróért kiáltottak ahhoz, hogy szereplőivé válhassanak egy, a játékban, végigvezetett konfliktusokban kifejezhető drámának, e kiállítás lapjai viszont tökéletesen magukban hordozzák azt – egy teljes sors súlyát. Ám hiába a szemléletváltás, Barnabás bolondjai, szerencsétlen sorsú torzói cseppet sem veszítettek rútságukból, továbbra is igazi szörnyszülöttek.

A Freaks kissé közhelyszerű, filléres melodrámának tűnhet, ha elsiklunk a valódi mondanivaló, s annak meglepően érzékeny, humanista és egyben realista ábrázolása felett. A helyszín mindvégig azonos kerettel szolgál: vándorcirkusz „paravánjai” közt élik mindennapjaikat a korabeli mutatványosok – a balerina, az erőművész, számtalan artista. Ami mégis különbözik a kortárs cirkuszok világszámaitól, az a temérdek groteszk és szánalmat keltő torzszülött felvonultatása, az a tény, hogy puszta nyomorúságos létük az egyetlen produkcióként szolgált a porondon. Ha a szakállas nő, a törpék, a szépséges sziámi ikrek, a tűfejű, a csontvázember, a végtagok nélkül született hernyóember – az Élő Torzó – vagy a félig férfi, félig nő hermafrodita csak éppen feltűnt a reflektor fényében, ha csak egy pillanatra is, de már nem takarta súlyos bársonyfüggöny fogyatékos alakjukat, a mohó és bizarra kiéhezett közönség már a pénzénél volt. Egyedül látványuk elég volt ahhoz, hogy világszámmá válhassanak, egy abszurd peepshow fogaskerekeivé, amelynek kapcsán joggal merül fel a kérdés: vajon a produkció mely oldalán álló fél a betegesebb, e születetten nyomorék társulat kreatúrái vagy azok, akik fizetnek a szokatlan műsorért? Vajon képesek vagyunk-e elszámolni önmagunkkal, mikor kíváncsian a függöny mögé lesünk, elegendő-e a puszta szánalom, a borzongó lesajnálás, hogy aztán a pillanat varázsát feledve, sietősen hátráljunk vissza a „normálisok” világába? Tehetünk-e többet azon túl, hogy az amorf teremtményeket gombostűre tűzzük, mint különös rovarokat, s ha némi szombat esti vacogásra vágyunk, előhúzzuk őket a fiók mélyéről?
Minderre számos alkotás próbált már választ keresni, emlékezzünk csak a már említett David Lynch Elefántemberére!

Balra fent: a Freaks társulata – balra lent: Prince Randian, az Élő Torzó
Jobbra fent: az Elefántember Lynch filmjében – jobbra lent: a Freaks balerinája, mint kacsanő


Barnabás társulata köröttünk figyel e falakon. Számtalan pislogó, görcsösen szorongó vagy éppen kínosan vigyorgó szörnyszülött. Ez a feszült derű azonban nem több álarcnál, bemerevedett szerepnél – maga az archaikus mosoly. Hát persze, hogy e torz manézs alakjai is a mulattatás, az attrakció mellett kötelezték el magukat, hiszen látszólag minden csak jobb lehet annál a megvetésnél és kitaszítottságnál, amit egyébként, a mindennapok szürke rengetegébe szorult sorstársaik elviselnek. Első látásra rokonságot mutatnak Joel Peter Witkin preparált nyomorékokat, trancsírozott emberi korpuszokat ábrázoló fotográfiáival, illetve Kőnig Frigyes, spirituszban lebegő, anatómiai pontossággal ábrázolt torzszülöttjeivel.

1–3: Joel Peter Witkin munkái – 4: Kőnig Frigyes: Rajz a Harmonia perturbata c. kötetből

Míg az egykedvűen kuporgó és trombitálgató törpe csúcsosodó koronájával, púpos testtartásával óhatatlan felidézi bennük III. Richárd alakját, addig a posztamensként szolgáló kerekasztalra ültett, s csipkés-fodros babaruhába erőszakolt vízfejű gnóm egyértelműen a Notre Dame-i toronyőr analógiája. Arra, hogy egyes szörnyszülöttek mennyire görcsösen ragaszkodnak a rájuk kényszerített szerephez – csak nehogy felfedjék natúr rútságukat! –, jó például szolgál az a cukorsüveges, kacskaorrú törpe, aki teljes egészében összenőtt a szerephez elengedhetetlen attribútumával, egy jókora rézfúvóssal. Képpárja, a masnis-loknis kisleány könnyebbsége, hogy négy kézzel jött a világra, így a súlyos trombitát, mely egyenes folytatása kis babaarcának, játszi könnyedséggel kezeli. Mik ezek, ha nem finom utalások Barnabás korábbi korszakára, a kiborgok „hadseregére”?


Bardon Barnabás munkái

Személyes kedvenceim mégis a két, néhol három tagú sziámi ikrek, illetve az az egypetéjű ikerpár, akik végtagok híján azt a rövid távolságot sem képesek legyőzni, ami kettejük közt a képen fennáll. Ölelésre vágynak, az egymással megosztott magányra, amit nyomorult sorsuk folytán hiába is várnának környezetüktől – ám még ezt a társas magányt sem képesek elérni, nem úgy, mint a látszólag szerencsésebb sziámi ikerpár, a fejüknél összenőtt, frivol kosztümben visító lányok. De vajon melyik az elviselhetetlenebb állapot? Az örökös rabságban szüntelen együvé tartozás vagy önmagam szakasztott tükörképének folyamatos szemlélése és egyben elérhetetlensége? A murénaszájú tündérek talán keserűbb sorsa jutottak, mint a Freaks szépséges Daisy és Violet Hiltonja, mivel ők még csak nem is bájosak. Fogazatuk fenyegetően villogtatják, s mintha sorstársaik jajszavaként sziszegnék a hézagok közt: „Törött fésű, adj fogat. / Szobor, add át arcodat. / Bőröm sincs és csontom sincs, / belemen lóg a bilincs.” De nem csupán Weöres Sándor és Pásztor Béla strófáit juttatja eszembe e kiállítás. Mikor a saját fejét mohón és lázasan ölelő leánytorzóhoz érek, a bizarr beteljesülést mutató figura alá egyértelműen odakívánkoznak Vészi Endre sorai: „s meggörbülnek a vastraverzek, / a liliputi nő rohan, / kezében saját nagy fejével, / s a reflektorok komolyan, / kénsárga, erős sugarakkal / felsöprik ezt a nagy manézst, / szétszerelik a paripákat, / a hasfelmetsző elteszi a kést.”


Ahogyan Browing felkavaró, humanista meséje, úgy e kiállítás panoptikuma is többet enged láttatni puszta cirkuszi attrakciónál, a mimikri múlékony varázsánál – újabb függönyt hajt el előlünk, „mezítelenre" vetkőzteti és a lehető legközelebb emeli e nyomorultak lelki világát, mintegy pillanatnyi sorsközösséget teremt, lehámozza a meghökkentés álarcát és e torzszülöttek tekintete pőrén, majdhogynem vádlóan döfi át a néző lelkiismeretét, artikulálja a helyzet abszurd mivoltát. A környezet szinte teljes elhagyása még csak ráerősít a figurák magányára, illetve új, valóban lényegi szempontokat teremt – mindössze pár kellék, antropomorf tárgy kerül a térbe. A hiánnyal Barnabás nem csupán hosszas analizálásra késztet bennünket, de íjmódon mágikus vonásokkal is felruházza ezeket az ábrákat, hasonlóan a kártyalapok mátrixaihoz.
A Tarot huszonkettedik lapja a bolondot ábrázolja. Bolond, rút, együgyű, púpos, karikalábú, csörgősipkás nyomorék – nem csupán a világ folyásán, a „nagy játékon” kívülálló, hanem a Tarot köréből, a huszonegy lap egészéből is kilóg, tulajdonképpen száma sincs. Más játékokban ő a Fekete Péter, a Jolly Joker. A kutyák megkergetik, az emberek megdobálják, mulatnak nyomorúságán. A szörnyszülöttek esszenciája.
Nem véletlen, hogy esetenként a megalázott lény szembefordul támadóival. Hogy egy képregényes példával éljek: Frank Miller 300 című opusában az a torzszülött árulja el Leonidasz hadseregét, aki szerencsésen megúszta a Taügetoszt. A spártai nyomorék ugyanúgy bosszút állt az őt kirekesztők társadalmán, ahogy Browing társulata is az erőművészen, csakhogy az utóbbi puszta szórakozásból tette gúny tárgyává a szerencsétleneket.

A Tarot 0? 22? lapja: a Bolond – Frank Miller: 300


A korai kiborgok szerkezetét a vonalas grafika határozta meg, az érzékenyen hullámzó vagy éppen erőteljesen karcoló kontúrok és jelzésszerű satírozások finom utalással bírtak a múlt századelő kiváló festőjére, Egon Schiele rajzaira. A torzra és a groteszkre fogékony osztrák művész törekvései egyértelmű párhuzamot mutatnak Barnabás világával – még a most bemutatott, festői korszak teremtményei is magukban hordozzák ezt a későszecessziós atmoszférát.
Majd ismét egy képregényfüzet került figyelme középpontjába: a Freaks of the Heartland-ban – micsoda véletlen egyezés! – Greg Ruth bámulatosan elegánsan és biztos kézzel kezeli az ecsetet, a szinte monokrómban tartott, borongós hangulatú dráma, az akvarell mesteri alkalmazása folytán Tod Browing méltó követőre talált. Talán éppen e remek komix hatására történt, de a vonal hatalmát Barnabásnál is szép lassan feloldotta a lazúros ecsetkezelés, az egymásra simuló, levegős-hártyás felületek, a téma líraisága így könnyebben át is szüremlik. Mostanra két, nem is olyan távoli stílusa egyesült, ezt követhetjük nyomon az itt kiállított munkákon.

Egon Schiele rajzai



Greg Ruth: Freaks of the Heartland

Hölgyeim és Uraim, kedves egybegyűltek! Hogyan is harsogta a Freaks elején a konferansz? Csak tessék, csak tessék! Csak közelebb, csak közelebb! Kezdődhet a rémületes freakshow! Igazi látványosság!
Fehér Zoltán

No comments: